Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sárkányvihar 1. rész

2012.07.27

  

 

 

 

 

 

 

 

„Egy fiú és egy lány…”


 

Petrezselyem

 

Csöpp… csöpp… csöpp…

Már megint a falikút. Gréta nem foghatta fel, miért kell egy ősi várban a falikútnak csöpögnie. Nem mintha különben nagyon élvezte volna az ittlétet. Kényes lány volt, szőke hajjal és szürkés szemekkel, és egy vöröses szőrű cicával. Néhány napja érkeztek Viharvárba, de azt kívánta, bárcsak soha ne jöttek volna meg.

Már az utazás borzasztó volt. Még egy rendes kocsit sem találtak, az út nagy részét egy szekéren kellett végigülnie. A pipacsszínű ruháját már el is küldte kimosatni, olyan piszkos lett. Ő többször nem lép ki a kastélyból.

- Gyere, Miranda, átöltözünk – emelte fel a cicát. A nyakába sötétbordó szalagot kötött, hogy passzoljon ahhoz a ruhához, amit majd ő, Gréta vesz fel.

Elővett a csomagjából egy fekete harisnyát és egy fekete cipőt. Mindkettőbe belebújt, és várta, hogy kopogjanak az ajtaján a bordó ruhájával. De nem kopogtak.

Végül megkondult a hat órai harang, vacsorára hívva Grétát. A lány tehetetlenül forgolódott, aztán felkapta a tűzpiros ruháját. Tényleg szép volt benne, csak a haja… abban bordó szalagok voltak.

- Gréta! – hallatszott a kiáltás. – Már csak rád várunk a vacsorával!

Te jó ég, hiszen ez az apja! Gréta semmitől nem félt jobban, mint Benjámin dühétől. A hajából kirángatta a szalagokat, és nem törődve azzal, hogy fürtjei most szabadon lobognak, leszaladt, kiscicájával a karjaiban.

- Bocsánat – hadarta –, csak a bordó ruhám nem érkezett meg.

- Arra vártam, hogy lejöjj érte – mondta halkan a nevelőnő. Levendula Camille kisasszonynak hívták – a nevét kötelező volt így írni Kamilla helyett –, és soha nem ment férjhez, pedig már ötven is elmúlt. Állandóan csipkés ruhákban járt, és rengeteget fenyegette neveltjét. Hangjában nem a kiabálás, hanem az állandó nyugalom volt riasztó.

- Elnézést – Gréta a padlót nézte. Biztos volt benne, hogy nemsokára csúnyán veszekedni fognak rá. Ehelyett csak Levendula kisasszony intett szigorúan Miranda cica felé, és a lány, megértve a jelzést, kivette nyakából a szalagot.

- Remek. Azt azért elárulod nekem, hogy miért nincs kontyban a hajad?

- Miért lenne? Nem volt időm belerakni a piros szalagokat, és szétesett.

- És a macska nyakában miért nem a ruhádhoz illő szalag volt?

- Nem maradt rá időm. Azt hittem, bordó ruhában fogok vacsorázni.

Levendula kisasszonynak nem volt több kérdése. Intett Grétának, hogy üljön asztalhoz. Már ott illatozott a vajjal vastagon megkent pirítóskenyér és a kapros túrókrém.

- Hogy érzed itt magad? – kérdezte az apja. Gréta éppen egy retekkel foglalkozott, de most megállt a falat a szájában.

- Ó, remekül, igazán remekül… minden nagyon kellemes – bizonygatta, és nagyot harapott a kenyérből, hogy mutassa, nincs ideje válaszolgatni. Azonban apja ezt nem nézte jó szemmel.

Végül nem szólt rá. Neki is jár a pihenés, gondolta, és békén is hagyta a vacsora végéig. Utána felküldte a szobájába, hogy ők Levendula kisasszonnyal megtárgyalhassák Gréta másnapját.

A lány boldog, volt, amiért ennyivel megúszta. A szobája ráadásul szinte a vár legmagasabb tornyában volt, ahová a tériszonyos kisasszony nem követhette. Végigrohant a szürke csigalépcsőkön, és már el is érte az ajtót.

Valóban ijesztően vicsorgott a sárkányos kopogtató, de Gréta nem volt szívbajos. Mirandát letette a földre, elővette ruhája szalagjai és fodrai közül az elrejtett kulcsot, és beillesztette a sárkány szájába. A zár kattant, és az ajtó kinyílt…

 

 

A kis szoba mintha megváltozott volna az elmúlt félórában. Minden szürkének tűnt, de tompa fénnyel ragyogtak a tárgyak. Gréta pedig, most először, otthonának érezte az apró helyiséget.

Elmosolyodva tette le kiscicáját az ágyra. Levetkőzött, aztán kinyitotta a fürdőszobába vezető ajtócskát, amit idegen szemek talán észre se vettek volna, úgy a falba olvadt. Gréta gyorsan megmosdott, és felvette kék hálóingét, majd visszament a hálóba. Egy ablakot nyitva hagyott, engedte, hogy a szél végigfújjon a szobán, és besodorjon egy száraz falevelet.

Hideg van, gondolta, és felvett egy vastag, fehér hálóköntöst. Megborzongott a hideg széltől, de nem volt kedve becsukni az ablakot. Úgysem juthat be ide senki.

Ebben igaza volt, és Gréta szerette, ha igaza van. Az ablak tizenöt-húsz méterre volt a földtől, vagy még magasabban nyílt, nem jöhettek be hozzá – legalábbis nem azon keresztül.

A lány kényelmesen elfészkelődött az ágyban. Pehelypaplanok és –párnák, birkabőrök, hatalmas, vastag pokrócok takarták, és ki kellett másznia a finom melegből, hogy még több ablakot nyisson – nem tartotta ugyanis illendőnek legalább két takarónál kevesebb alatt aludni. Aztán kibújt a hálóköntösből, úgy feküdt vissza, és hajnalig aludt.

Másnap reggel hálóingben szaladt le, hogy üdvözölje a kisasszonyt, de sehol nem volt senki. Az ebédlőben viszont talált egy papírlapot, cikornyás, művészien megformált betűkkel teleróva. Csak Levendula kisasszony ír ilyen idegesítő szépséggel és műgonddal.

- Gréta! – olvasta fel a lány a levelet, csak úgy magának. – Apáddal bementünk a városba. Listát írtam neked arról, hogy ma mivel foglalkozz. Nem sok, hát szabadnapot kaptál, értsd így. Levendula Camille… Éljen! Hiszen akkor szabad vagyok! – kiáltotta boldogan Gréta, majd vetett egy gyors pillantást a papír hátoldalára, és elkomorult. – Lista – olvasta színtelen hangon. – Ruhák átnézése, jó-e, szükséges-e, és egyéb szempontok alapján megtartandó és eldobandó csoportokba sorolása; szoba rendberakása, esetleges átrendezése, kisuvickolása; tankönyvek használt-használatlan csoportokba sorolása; egyébiránt a fennmaradó rengeteg szabadidőben varrás, virággyűjtés, a vár alaprajzának elkészítése (ne siesd el, két napod van rá), és naplóírás. Viszontlátásra: Levendula Camille és Apa. Apa? – sikkantotta hirtelen a lány. Ez nem lehet, ő nem lehet benne ebben a rengeteg feladatban… ő nem találhatta ezt ki! – Gréta dühösen földhöz vágta a levelet – ami a legnagyobb meglepetésére nem lassan szállt alá, hanem egyszerűen… puffant egyet. Izgatottan felkapta, és meglátta, hogy valójában két összeragasztott papírból áll. Ujját a kettő közé dugta, a lapok szétváltak, és egy kis csomagot talált.

- Mi ez? – lepődött meg. Kemény volt és nehéz, újságpapírba csomagolva. Kibontotta. Egy kis dobozka volt, lapos kis ékszeresdoboz, és rajta egy levél.

 

Drága Kicsi Grétim!

 

Nagyon sajnálom a sok szörnyű feladatodat, de nem tehettem semmit. Camille-lal már így se vagyunk jóban, nem akarom, hogy elvigyen Téged őseink várából, inkább nem szólok bele a döntéseibe. (Persze nehogy azt hidd, megpróbáltam. Az előbbi fenyegetés volt a válasza.) Én azt mondom mégis, de csak így, titokban, hogy menj a szobámba, keresd meg a ruhásládámat. Találsz benne valamit, aminek örülni fogsz. Petrezselyem az istállóban van, az enyém. Mentavirágot Camille-nak szánom, ha egyszer ráveszi magát… az most mindegy, hogy mire. Neked is van egy meglepetésem, de azt majd csak akkor, ha otthon leszek. A dobozkát pedig csak akkor nyithatod ki, amikor jelt adok. Nem lesz nagy jel, de tudni fogod, mi az, nem kell feszülten figyelned minden mozdulatom. Kicsim, örökké hálás leszek Neked, amiért itt vagy. Remélem, már a vártól sem idegenkedsz annyira, mint este. Feladatnak pedig adok még az előzőn kívül: ha marad időd, szedd le a gyümölcsöket, nézd meg a patakot a fűzfákkal, és nyugodtan menj csak fel a padlásra. Amit nem akarsz megcsinálni, nem is kell, kimagyarázzuk magunkat Camille előtt. Viszont arra kérlek, hogy CSINÁLD MEG AZ ALAPRAJZOT! Nem azért, hogy másra nem legyen időd, hanem mert jó tudni, hol élsz, jó ismerni Viharvárat. A veszélyeket viszont kerüld (nem különleges veszélyekre gondolok, csak például ne ess le a lépcsőkön, ilyesmik). Viharvár régi hely, nem minden korláton biztonságos lecsúszni. Most pedig indulj a szobámba – nem mondom meg, hol van, jöjj rá!

Szeretettel

Apa

 

(ui.: Mirandát ne vidd magaddal, nem neki való minden!)

 

Gréta boldogan nevetett fel: Apa megmentette. Felszaladt a szobájába, hogy felöltözzön. Miranda még aludt, nem is volt kedve felébreszteni. Nem neki való minden.

Kiválasztott egy hosszú, ibolyaszínű ruhát, hatalmas barna gombokkal, és fekete harisnyát húzott barna cipője alá. A hajába tüll-, selyem-, és vászonvirágokat tűzött, de kontyba nem tette. Tegnap este óta élvezte, ha fújja a szél.

Lement az ebédlőbe, de nem látott ételt. Sóhajtva roskadt az asztalhoz, ám hirtelen zörejt hallott, és mire kinyitotta a szemét, rengeteg finomságtól inogott az asztal. Gréta látta, hogy vészesen nehéz a sok teher, és mentő ötlettel nekiesett a csokoládés-ribizlis pudingnak, a fűszeres vajkrémnek, a tejnek és a mézeskalácsnak, a rizsfelfújtnak, a puncsos fagylaltnak, valamint a citromos-túrós habnak is. Ha Levendula kisasszony látja, bizonyára jól megszidta volna.

Végül befejezte a reggelit, és elindult a szobájába. Egy köteg papírt cipelt le az asztalhoz, ahonnan időközben eltűntek a kiürült edények. Gréta ceruzát keresett, felrajzolta a vár valószínűnek vélt alaprajzát, egy téglalapot, aztán bejelölte a kaput, a hátsó kijáratot és az ebédlőt. A földszinten ennyit ismert. Meghúzta a toronyba vezető lépcsőket, és egy másik lapra a torony keresztmetszetét rajzolta volna, amikor rájött, hogy valami nagyon nem stimmel.

A falak… túl vastagok. Kellene oda még szoba, a fürdőn és az ő szobáján kívül is!

Sóhajtva állapította meg, hogy ki kell derítenie, majd azokat a vonalakat, amikben biztos volt, áthúzta tintával. Végül feladta, és az órára nézett: dél volt.

Kilenc-tíz óra körül ébredt, úgyhogy legalább két órát kellett dolgoznia. Elindult, hogy megkeresse Apa szobáját, de visszafordult, mielőtt kilépett volna az ebédlőből.

- Kérek szépen ebédet – mondta félhangosan, és elmosolyodott. Nem tudta, hogy kapott reggelit, de kedvesnek lenni sosem árt.

 

 

Apa szobája ott volt, ahol kereste. Nem messze nyílt a bálteremtől az ajtaja, könnyen rátalált. Nagy levegőt véve lépett be, szemeivel máris a ruhásládát kutatta.

A sarokban állt, mellette ruhák szétszórva. Gréta kíváncsian mellétérdelt, felnyitotta a tetejét. Benne, rögtön a tetején a szokásos újságpapíros csomag feküdt. Kivette, feltépte.

- Te jó ég… – suttogta. – Te jó ég…

A papír ugyanis egy barna nadrágot, fehér inget, fekete csizmát és egy kék kabátot takart. Férfiruhák voltak, ez látszott, hiszen a kisasszonyok nem így szoktak lovagolni.

Gondolkodás nélkül átöltözött. Apa levele járt az eszében, amikor kiment az istállóba, hogy petrezselymet keressen. Ami persze sehol nem volt.

- Hol van a petrezselyem? – kiáltott elkeseredve. Egy távoli nyihogás volt a válasz.

Gréta futni kezdett a hang irányába, az istálló belseje felé. Lovak mellett szaladt el, de őt csak az az egy nyihogó érdekelte. Közben az előző mondatát ismételte, a ló pedig újra és újra felnyerített.

Akkor meglátta.

A ló alacsony volt és barna, fehér foltokkal. A fajtáját nem lehetett megállapítani, de Gréta azt biztosra vette, hogy kanca.

- Petrezselyem? – kérdezte halkan. Úgy tűnt, a kis ló bólint. – És… kijössz?

Gréta óvatosan kivezette a lovat az istállóból. Petrezselymen már volt nyereg, nyilván Apa tette rá.

- Ügyes vagy… illetve én vagyok ügyes – mosolyodott el Gréta. – Úgy értem, te is ügyes vagy, csak te már láttál embert… én még soha lovat. Mármint láttam, csak nem érhettem hozzá, mert nem illett!

Megsimogatta Petrezselyem nyakát, és úgy akart dönteni, hogy ennyi mára elég is lesz, de hirtelen mégis felpattant a hátára. Petrezselyem lassan elindult, és Gréta, aki életében először ült lovon, nem félt.

- Akkor… irány a patak! – nevetett. Petrezselyem tudta, merre kell menni, és pár perc múlva oda is értek.

A látvány meglepően gyönyörű volt. Gréta leszállt a kis ló hátáról, hogy leüljön egy padra.

- Szóval… – kezdte, de aztán elhallgatott. Petrezselyem várakozva nézett rá.

- Szóval te itt élsz? – kérdezte végül Gréta. A kis ló büszkén kihúzta magát.

- Vagyis igen – állapította meg a lány, és felnevetett. Annyira egyszerűnek tűnt minden…

 

 

Hogy még ebédelni is majdnem elfelejtett. De csak majdnem. Mosolyogva felült Petrezselyem hátára, és visszakocogtak a várhoz.

- Gyere – mondta neki a lány, és levette a ló hátáról a nyerget. – Mondták már, hogy szép vagy?

Az büszkén kihúzta magát, mint aznap már annyiszor, és elégedetten figyelte kis úrnőjét.

Hogy csodál! gondolta magában. Pedig engem eddig mindenki olyan csúnyának tartott…

Gréta bevezette apja lovát az istállóba, és adott neki inni.

- Kifáradtál, ugye? – kérdezte. Petrezselyem megvetően horkantott. – Vagyis neked mindez meg se kottyant – fordította Gréta. És megint nevetett.

Végül elindult a vár felé. Rossz érzéssel vett búcsút Petrezselyemtől, de tudta, a lovacska ottmarad.

Mielőtt még bement volna az ebédlőbe, felsietett Apa szobájába, és visszavette lila ruháját.

- Így már jobb – mormolta, felment saját szobájába, és gondosan elrejtette a lovaglónadrágot. – A kabát elöl maradhat. Viszont az ing és a csizma… úgyse jön fel ide senki!

Miután biztosította erről magát, lement enni. Az asztal megterítve állt, de még gőzölgött az étel.

Vajon honnan tudhatták, hogy mikor jövök? morfondírozott Gréta, aztán inkább leült, mert borzasztóan éhes volt.

Ebédre egészen egyszerűen sült húst adott neki az az ismeretlen jótevő. Persze legalább ötfélét, így Gréta nyugodtan válogathatott.

Ebéd közben újra átnézte a listát. Hímezni nem volt kedve, naplót írni mégúgy se. Levendula kisasszony úgyis elolvassa, gondolta keserűen. Akkor mit írjak? Vagy egy naplónak nem az érzéseidről kell szólnia?

Desszert, leves és köret nem volt, csak egy pohár víz. Gréta még csak nem is furcsállta, egyszerűen belekortyolt.

A víz hideg volt, megfájdult tőle a feje, de Gréta ezt igazán nem bánta. Kezdte érezni, hogy lovagolt.

Végül aztán felcaplatott a szobájába, hogy rendszerezze a tankönyveit. Mikor a harmadikhoz ért, feje a földre koppant, és elaludt.


 

A koboldkislány

 

Gréta egy hegyes fület látott, ami rohant. Pontosabban nyilván a fül gazdája rohant csak, de neki nem volt ideje ilyesmivel foglalkozni, ugyanis meghallotta Levendula kisasszony hangos köhögését.

Jaj, ne! gondolta, és lesietett a földszintre.

Illetve csak akart sietni. A fül és gazdája ugyanis megálltak, és kíváncsi koboldszemekkel bámultak Grétára.

A lány előrelendült, és elkapta a koboldkislányt. Az meg se mukkant, csak bámulta úrnőjét.

- Te mégis ki vagy? – fakadt ki a lány. A kicsi kobold kiugrott a kezéből, hogy meghajoljon.

- Lili, úrnőm.

- Nem vagyok az úrnőd – sietett leszögezni Gréta. – Én csak azt szeretném tudni, miért ilyen furcsa Viharvár.

- Miattunk! – vágta rá Lili kissé túl gyorsan is. De legalább biztos volt, hogy nem csak miattuk.

- És mik vagytok ti?

- Koboldok. Mi szolgáljuk fel az ételt, takarítunk… és persze én figyeltem úrnőmet, hogy merre jár.

- Továbbra sem vagyok az úrnőd – mosolygott Gréta. Aztán hirtelen észbe kapott. – Tudsz naplót írni?

- Talán.

- Akkor majd segítséget fogok kérni tőled. Gréta vagyok.

A kislány szája fülig szaladt örömében.

- Köszönöm, úrnőm! – ujjongott, aztán inkább egy alázatos meghajlást vett elő: – Köszönöm, úrnőm. Gréta…

A kislány szája már legalább kétszer tekeredett körbe a fején. Gréta nevetve nézte az apró, boldog kis teremtményt. Furcsa, hogy Lili egy ilyen kis dolog miatt, ami tulajdonképpen áldozat tőle, mennyire tud örülni, gondolta.

- Akkor mostantól csak csöndesen – intette le az örömében kiabálni akaró Lilit.

- Persze – formálta szájával a kislány, és mindketten fülelni kezdtek.

- Gréta, ha most azonnal nem jössz le… te jóságos isten! Csináljon valamit! Csináljon valamit!

- Na de kedves Camille, én megmondtam, hogy a maga tériszonyának nem fog jót tenni ez a lépcső!

Camille nem válaszolt, csak néhány gyors keresztet vetett Gréta sejtése szerint.

- Rendben van. Jöjjön, kérem lefelé, de közben hunyja be a szemét. Az én kis Grétikém bizonyára már elaludt.

- Mhm! – Levendula kisasszony valami ehhez hasonló dühös hangot hallatott, nyilván szerencsés megmenekülése után. – Szóval maga ezt úgy intézte, hogy…

- Kedves Camille, nem intéztem én semmit sehogy, de most kérem, fogja be a száját, és induljon aludni! A szobája arra van. – Gréta apja gyorsan visszanyerte jegesen kedves modorát.

- Hát! Hát… maga egy… tudja, micsoda?

- Nem, és nem is kívánom megtudni, kedves Camille. Talán eltévedt? Ha óhajtja, nagyon szívesen elkísérem a szobájáig.

- A. – Camille álla leesett. – Nem óhajtom! Még ilyet, hogy egy férfi kísérgessen a hálószobámba!

- Maga tudja – mondta egyszerűen a férfi. Camille elindult, cipősarkai kopogtak a vékonyka szőnyegen.

Gréta nagyot nyelt. Talán Camille révén a másnapot már nem is töltheti itt Lilivel?

Ekkor szinte látta maga előtt a képet: Camille visszafordul, pengevékony ajkait szólásra nyitja, de Apa könnyedén fagyos pillantása belé fojtja a replikát.

- Ebben a várban én parancsolok – mondta Apa, meghatározhatatlan hangsúllyal. Hideg, közönyös és személytelen volt. – És akár ki is rúghatom magát. Mindenesetre mostantól keresztül fogok nézni magán, kedves Camille. – Utolsó szavaiba már egy csipet gúny is költözött. Gréta megkönnyebbülten lélegzett fel: még az is lehet, hogy Apa megszabadítja az átoktól… aminek Camille a neve.

- Rendben. Akkor segítesz? – hunyorított Lilire.

 

 

- Feljegyzéseim azon szakaszához érve, melyek környékén eldől egész életem sorsa… hű de összetekert mondat lesz! Egész életem sorsa, rájöttem, hogy képtelen vagyok virágot szedni. Törékeny gyermeki lelkemben fájdalom gyullad a kegyetlenség minden apró kis szilánkja nyomán. A virágok nem asztali vázában, gyönyörködés tárgyaként, vagy megszáradva, préselt faliképként a legszebbek, hanem a maguk természetes, rügyező, sarjadzó, növekvő, és kihajtó elevenségében, gyökereiket a földben pihentetve. És arra is rájöttem, hogy a szobámat átrendezni, könyveimet, ruháimat kidobni, elégetni nincs erőm, talán csak az éhezők közt szétosztani pár puha, meleg kabátot, hogy ne fázzanak azokon az éjjeleken, melyek felhői oly’… ide kell felülre egy kis vonás… így ni… fagyosak, mind az őket boldogságtól messze száműző emberi szívek. A mielőbbi viszontlátásra, őszinte baráti csókkal, Gréta… Add csak ide, majd én aláírom!

Már ez ment mióta. Gréta hosszú órákon keresztül diktált a fáradhatatlanul író kislánynak. Gréta ujjai már rég begörcsöltek volna. Lili egy kész kis áldás volt neki.

- Köszönöm – mosolygott a koboldlánykára, és ajkát Lili homlokához szorította. – Én ugyan nem tudnék ilyen szépen írni… Levendula kisasszony még meg is dicsér majd, hogy megtanultam végre. Ígérem, átadom neked!

- Miért kell az őszinte baráti csók? – kérdezte Lili. – És a nyakatekert mondatok?

- Ifjú hölgyek között szokás Levendula kisasszony szerint – Gréta kissé elszomorodott. Barátnőjétől még ilyennel búcsúzott el, és még mindig élt benne a kényes, parancsolgatós kisasszonyka.

- Te akkor nem vagy ifjú hölgy – állapította meg Lili.

- Igazán? Miért?

Lili Gréta ölébe kucorodott, úgy magyarázta el. – Nem úgy viselkedsz. És látszik is rajtad. A szemeden. – Felkuncogott. – Olyan illetlen vagyok!

- És mindezt szemmel láthatóan még élvezed is! – feddte meg Gréta játékosan. Halálosan fáradtak voltak mindketten, alvásra vágytak.

- Akkor hímzel, vagy csináljam én? – ajánlkozott a kislány. Gréta a fejét rázta: Lili aznap éjjel már kísérletezett ilyesmivel, de csak kiadósan megszúrta az ujjacskáját.

- Jobb lesz, ha én – mosolygott Gréta. – Különben is, már annyit dolgoztattalak…

A zsebkendőn már ott volt két tulipán, egy nárcisz, három rózsa és egy félkész nefelejcs.

- Már csak azt befejezed, és beszeged a szélét! – állapította meg Lili boldogan. – Nemsokára alhatunk!

- Igen, de te akár már most is – ásított egyet Gréta. A koboldkislány hevesen megrázta a fejét.

- Nem akarok!

- Akkor nem muszáj – mondta Gréta, és pár percre a hímzésbe feledkezett. Lili mindkét tenyerét a szájára tapasztotta, nehogy megzavarja úrnőjét, és kíváncsian figyelte a gyors mozdulatokat.

Gréta felemelte a fejét, és hátradőlt. Ölében egy hófehér zsebkendő hevert halványkék szegéllyel, rajta két vörös tulipán, egy sárga-barna nárcisz, három rózsaszínű rózsa és egy lila-kék nefelejcs.

- Ez aztán… hű, ez igazán gyönyörűszépséges lett! – kiáltotta Lili némán. Gréta elaludt.

Aztán lassan kinyílt a szeme. – Gyönyörűszépséges?! Lili! Ez meg milyen szó?

- Nos… hát gyönyörűszépséges! – magyarázta a kis kobold.

Gréta az égnek emelte tekintetét, miközben szeme lassan lecsukódott. Lili bátortalanul közelebb óvakodott úrnőjéhez, és egy félénk csókot nyomott az arcára.

Szétnézett: Gréta békésen szuszogott, és őt nem látta meg senki a szentségtelen tett közben.

Lili boldogan felnevetett, és odabújt Grétához aludni.


 

Meghívók és titkok

 

­­‑ Lili! – ébresztgette Gréta a kislányt. – Lustaság, ébredj!

- Mhrm – közölte a kobold, és átfordult a másik oldalára.

Gréta erősen megrázta a vállát. – Lili, ébredj már, mert különben Levendula kisasszony kivégez!

- Kit érdekel az a szívbajos vénasszony? – fakadt ki Lili. Gréta tiszta szívéből felnevetett.

- Engem mindenesetre sajnos igen – mosolygott a kislányra. – Ébresztő, ha segíteni akarsz!

Lili szeme egyből kinyílt. – Igazán segíthetek? – sikkantotta.

- Ne butáskodj már, persze!

Gréta kanárisárga ruhát vett fel barna csizmával és szürke köpennyel. Lili ezalatt Miranda fülét húzkodta, aki szemlátomást remekül érezte magát a kislány megkergetése közben. Lili alacsonyabb volt, elvégre kobold.

- Ha már ilyen jól kijöttök, akár szalagot is köthetnél a nyakába – javasolta Gréta. Lili egy napsárga masnit készített a cicának.

- Nem fonnád be a hajam? – nézett ekkor rá Gréta. Maga is meglepődött a kérésén, mert soha nem szerette a szigorú varkocsokat.

Lili egy vékony fekete szalaggal kötötte meg Gréta szőke haját. Mindketten elégedetten szemlélték az elkészült művet. Gréta a szívéhez szorította a naplóját, és elindult lefelé.

- Jó reggelt, kisasszony – köszönt oda Camille-nak. A nevelőnő rémülten összecsapta a kezét.

- Szent Isten, utazni készülsz?

- Dehogyis. Csak úgy döntöttem, sétálok egy sort.

- Előtte kötelezlek, hogy megreggelizz! – vágta rá sértődötten Levendula kisasszony, akiben még mindig élt az előző este emléke.

- Természetesen – vetett oda neki még egy röpke mosolyvillanást Gréta, és kitárt karokkal Apához rohant.

- Jó reggelt, Grétikém – mosolygott rá a férfi, és átölelte lányát.

- Jó reggelt, Apa! Hogy aludtál?

- Á, én remekül. Szedtél Petrezselymet?

- Micsoda?

- Olvastál újságot? – próbálkozott Apa tovább.

- Ó, már értem. Persze! Fantasztikus volt! – kezdett volna áradozni, de Apa egy pillantással elnémította. Levendula kisasszony, ötlött eszébe Grétának. Ajaj.

De Levendula kisasszony nem hallotta, éppen egy zsebkendővel igyekezett eltakarni sértettségét.

- Kisasszony! – szaladt oda hozzá Gréta. – Itt a naplóm. Úgy érzem, igazán őszintén tudtam bele írni, magam is meghatódtam a gondolataimtól…

Itt frissen hímzett zsebkendője mögé rejtette az arcát, és a biztos rejtekhelyről gúnyos mosolyt küldött Lilinek. A koboldkislány felkuncogott.

- Á, milyen különös… de szépen írsz, kisasszony – nézett fel az olvasásból a nevelőnő.

- Csak természetes! – adta az ártatlant Gréta.

- Jutalmul megengedem, hogy meghívd hozzánk Lujza barátnődet.

- Csak Lujzát? – komorodott el Gréta.

- Miért, milyen elvárásaid vannak? – húzta fel az orrát Levendula kisasszony.

Gréta már-már vitába szállt volna, amikor egy erős kezet érzett a vállán. – Gréti annyi barátját hívja meg, amennyit csak akar – mondta keményen Apa. Gréta belepirult a hálába.

- Köszönöm… – motyogta zavartan.

- Hát, az már a maga hibája, ha sültbolond lesz a lányából mire felnő! – vágott vissza Levendula kisasszony. – Gréta, indulj reggelizni.

- Igen, menjünk – mosolygott rá Apa. – Szükség lesz az erődre, kicsim. Tegnap miket csináltál?

Gréta most vette csak észre, hogy Levendula kisasszony dohogva visszavonul. Boldogságában máris fecsegni kezdett.

- Hát először is ugye megtaláltam a leveled, reggeliztem és megkerestem a ruhákat… tulajdonképpen honnan tudtad, hogy hajlandó leszek őket felvenni?

- Csak úgy – csókolta homlokon Apa. – Mit eszel?

Gréta hideg sült húst választott némi teával, és vajassüteményt desszertnek.

- Jó étvágyat – mosolygott Apára.

- Köszönöm, neked is – a férfi már bele is harapott a kenyérbe.

- Köszönöm. És azután megkerestem Petrezselymet, és kilovagoltam! – folytatta lelkesen, teli szájjal. – Csodálatos volt, Petrezselyem kivitt a patakhoz!

- Okos ló, csak kissé csúnyácska – helyeselt Apa.

- Nem igaz! Petrezselyem gyönyörű!

- Legyen – vont vállat Apa. – És utána?

- Megebédeltem, elkezdtem a könyveimet rendszerezni, de elaludtam felette. – Gréta itt elhallgatott. Ki kellett hagynia Lilit a történetből. – Úgyhogy inkább éjjel csináltam meg a naplómat és a hímzést.

- Hallottál minket – kérdezte Apa, de nem kérdő hangsúllyal. Gréta szégyenkezve bólintott.

- Nevetséges! – horkantott fel Apa. – A lányom éjszakába nyúlóan dolgozik, hogy ne legyen még dühösebb az apjára a nevelőnője, pedig ki tudnám magyarázni!

- Sajnálom – kezdte Gréta, aztán nagy levegőt vett. – De én tényleg nem akartam, hogy még több dühös ember legyen ebben a várban.

Apa álla leesett. – Grétikém, te aztán különbözöl tőlem! – Összeborzolta Gréta haját.

- Igazam van – jelentette ki a lánya határozottan. – De honnan veszed, hogy Levendula kisasszony ráül egy… én tényleg úgy érzem, mit tegyek? – sírta el magát a látszat kedvéért.

- Kislányom, megértelek, de ki kell békülnötök!

Levendula kisasszony lépkedett keresztül az ebédlőn, neki szólt a gyors kis színjáték. Gréta zokogva hozzábújt Apához, és a nevelőnő nem is sejthette, hogy a nevetéstől rázkódik a válla.

- Mi történt? – kérdezte halkan.

- Összevesztem Linával – hüppögte Gréta.

- Mindig is mondtam, hogy az a lány egy senkiházi! – toppantott haragosan Levendula kisasszony.

- Nincs igaza! – kiáltott rá Gréta. Most tényleg majdnem elsírta magát.

- Akkor meg miért vesztetek össze?

- Megsértődtem, de ok nélkül.

Levendula kisasszony energiája elfogyott. Leült egy székre.

- A lényegre térnék – mondta.

- Csak nyugodtan, hölgyeim – kacsintott Grétára Apa, és elment.

- Igen? – Gréta megint elbújt zsebkendője mögött.

- A naplód egyszerűen gyönyörű. Remekül írtad meg, kisasszonyom.

- Ó… köszönöm…

- Mindenesetre azt nem értem, hogy miért nem rendezed át a szobádat!

Gréta szava elakadt.

- Úgy érzem, hogy a dolgok a maguk természetességében igazán gyönyörűek, és ezért… képtelen vagyok rá…

Gréta belezokogott a kendőbe.

- Elnézést… – motyogta, és kirohant az ebédlőből.

 

 

Lili már várta.

- Ez borzasztó volt! – kiabálta. – Borzasztó nevetséges! Hogy csináltad?

- Nem is tudom… talán csak rögtönöztem – mosolygott idegesen Gréta. – Gyorsan meg kell írnom!

- Hogy mi van? – kérdezte halkan Lili, és meglepetten figyelte, ahogy Gréta rengeteg levélpapírral felpakolva visszamegy az ebédlőbe.

A lány leült az asztalhoz, rég kihűlt teája mellé. – Ideadnád azt? – kérte Lilitől, és a cukortartóra mutatott.

- Hányat kérsz bele? – kérdezte a kislány.

- Nyolcat – mosolyodott el Gréta.

- Micsoda? Én képtelen lennék azt meginni!

- Szerencsére neked nem is kell – nevette el magát Gréta. – Na, kezdjük!

Lili meglepetten szórt úrnője teájába nyolc kockacukrot. Gréta megkóstolta, és megállapította, hogy kellően édes.

- Elmegyek – suttogta hirtelen Lili. Gréta bólintott, mert meglátta a belépő Apát.

- Siess!

A tollat finoman belemártotta a tintásüvegbe, és írni kezdett.

 

Kedves Lina!

 

Mint tudod, már megérkeztem ide, Viharvárba. Talán még emlékszel, azt ígértem, hogy meghívlak: hát most itt van a meghívó.

Szeretném, ha meglátogatnál néhány nap múlva Viharvárban. Hiszen már pontos útbaigazítást is adtam.

És szeretném, ha esetleg egy-két napot itt töltenél. A szobámban is könnyedén elférsz, és természetesen senki nem zavarna minket, mert itt is saját fürdőszobám van.

Az elmúlt néhány napom rendkívül kellemesen telt. Naplót írtam és hímeztem a szobámban. Sajnos még nem volt lehetőségem sétálni, pedig egy igazán szép patak van Viharvár környékén. Ma tervezem oda a sétát. Mire ezt a levelet olvasod, én már túl vagyok a patak megnézésén. Úgy beszélik, gyönyörű.

Remélem, otthon már nincs baj. Itt Levendula kisasszonyt folyton feldühíti édesapám, és rengeteget vitáznak. Sehol egy nyugalmas sziget, csak a szobám! Az is alig, mert felhallatszik a veszekedés.

Hát, Linám, nagyon várlak. Rengeteg mesélnivalóm van még. Megváltoztam.

Szeretettel ölel

 

Gréta

 

Fáradtan beleharapott egy vajassüteménybe. Még három levél volt hátra, és ő, a mindig kitűnő társasági lény, leállt.

Belekortyolt a hideg teába, és újra írni kezdett.

 

Drága Anetta!

 

Megérkeztem Viharvárba, mint tudod. Egy hét múlva vendégeket szeretnék hívni, Téged és a többieket.

Kérlek, hogy gyere a nyolcadik hónap második hetének első napján el hozzánk. Rengeteget tudnék mesélni, és majd fogok is. Mi van veled?

Sok szeretettel várlak

 

Gréta

 

Újabb nagy levegőt vett, és még két rövidke üzenetet firkantott le.

 

Drága Heléna!

 

Egy meghívással kezdeném a levelemet. Tudom, hogy meglep, de Levendula kisasszony megengedte, hogy meghívjalak Titeket. A nyolcadik hónap második hetének első napján várlak.

Hogy vagy? Tudom, hogy a húgod elutazott, de kérlek, add át neki az üdvözletemet! Ő is jól van?

Szeretettel

 

Gréta

 

Drága Lujza!

 

Viharvárból írok neked. Ma végre engedélyt kaptam arra, hogy elhívjalak Titeket magamhoz. Bizonyára már ti is szeretnétek egy kis pihenőt. Itt megkaphatod, drága Lujza.

A nyolcadik hónapban, a második hét első napján gyere.

Meggyógyultak már az öccseid? Üdvözlöm őket.

Nagyon várlak

 

Gréta

 

Végre! Elégedetten hátradőlt, de azért még odafirkantott Linának egy utóiratot: A többiek eljönnek a nyolcadik hónap második hetének első napján, de te, kérlek, gyere még az első hetében!

Felállt, és átadta a leveleket Apának.

- Itt vannak a meghívók – mondta.

- Mikor várjuk a lányokat?

- Egyiküket még a héten, a többieket majd a második hét első napján.

- Remek – mosolygott rá Apa. – Még ma megkapják a leveleket. Most pedig menj sétálni!

 

 

Gréta a patak melletti padon ült, ölében Lilivel. Csípős szél fújt, pedig még csak a nyolcadik hónapban jártak, nyár volt.

- Vendégeket hívtam – mondta a lány. Lili bólintott. – A legjobb barátnőimet. De Lina itt lesz néhány napig, a többiek nem biztos. – Lili megint bólintott. – El szeretném neki mondani a furcsaságokat! – bökte ki végül.

- Ne! – Lili felugrott, mintha darázs csípte volna meg. – Úgy értem… milyen furcsaságokat?

- Például téged – mosolygott Gréta. – És a túl vastag falakat.

- Á… az csak egy szoba…

Lili hirtelen ráeszmélt, mit is mondott, és gyorsan a szája elé kapta a kezét.

- Nem baj, sejtettem.

- De csak mi lakunk ott! – hadarta a kislány. Gréta bólintott. Legalább már azt tudja, hogy ez nem így van.

- Akkor, azt hiszem, be is mehetnénk.

- Anyáék már biztosan terítenek – mondta Lili. – Anya a szakácsnő! – büszkélkedett.

- Igazán? Hűha! És ő is ott lakik?

- Hol?

- Hát a toronybeli szobában.

- Dehogyis! Már miért lakna? Mind lent lakunk a…

Lili szomorúan nézte úrnőjét. Nem mondhatta el neki a Viharvárat körüllengő sötét titok nyitját. Különben is, ő még nem járt bent a szobában, csak hallott róla… kislányokat nem engednek be…

- Pincében – fejezte be keserűen. Mindjárt elkotyogja a legfőbb titkot! – Szólok Anyának, hogy terítsenek meg! – kiáltotta, és elrohant. Szeméből ömlöttek a könnyek.


 

Hát, egyelőre ennyi lenne. A második részt feltöltöm holnap, vagy még ma este, ha nagyon jó kedvem - és időm is - lesz. Írjatok kommentet, ha tetszett!! Vagy ha nem...

Nadett*

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.